A mai napra arra gondoltam, hogy bátor leszek, és miután
több alkalommal volt szerencsém együtt úsztatni barátaimmal a Dunán (akiktől
sokat tanultam), most megpróbáltam egy kicsit a saját lábamra állni. Úgy
terveztem, ott fogok gyakorolni, ahol senki se lát, főleg azért is, mert aznap
csak én értem rá. Persze sajnáltam a segítő kollégák távolmaradását (mert bőven
lenne mit tapasztalnom még), de tudtam, hogy egyedül is meg kell próbálni, nem
lesz velem mindig ott valaki, hogy megmondja a tutit, ráadásul az ember a saját
hibáiból okul igazán. Ezzel a szemlélettel vágtam neki a mai horgászkalandomnak
a fővárosi szakaszon. Lássuk, mire jutottam.
A kiválasztott parton a Duna medre apró sóderos, jól mélyül
(de nem egyből nyakig), és ha jól választottam meg a helyszínt, illetve a
pikkelyes barátaim is itt úszkálnak arra várva, hogy szájukba sodorja a víz a
finom falatokat, akkor egy igazán kellemes napnak nézek elébe.
Szeletelt száraz kenyerem a zsákba helyeztem (majd a vízbe
raktam, hogy szívja meg magát, míg az etetőanyagot kicsit benedvesítem),
és magamra öltöttem „szexi” melles csizmám.
Mivel nem ismertem annyira az itteni mederviszonyokat,
kicsit besétáltam a vízbe, és magam előtt végigtapogattam a merítő nyéllel az
aljzatot, nehogy egy hirtelen törés esetén magával vigyen a sodrás, és komoly,
akár tragikus kimenetelű horgászat legyen a gyakorlásból. A fenék...