A mai napra arra gondoltam, hogy bátor leszek, és miután
több alkalommal volt szerencsém együtt úsztatni barátaimmal a Dunán (akiktől
sokat tanultam), most megpróbáltam egy kicsit a saját lábamra állni. Úgy
terveztem, ott fogok gyakorolni, ahol senki se lát, főleg azért is, mert aznap
csak én értem rá. Persze sajnáltam a segítő kollégák távolmaradását (mert bőven
lenne mit tapasztalnom még), de tudtam, hogy egyedül is meg kell próbálni, nem
lesz velem mindig ott valaki, hogy megmondja a tutit, ráadásul az ember a saját
hibáiból okul igazán. Ezzel a szemlélettel vágtam neki a mai horgászkalandomnak
a fővárosi szakaszon. Lássuk, mire jutottam.
A kiválasztott parton a Duna medre apró sóderos, jól mélyül
(de nem egyből nyakig), és ha jól választottam meg a helyszínt, illetve a
pikkelyes barátaim is itt úszkálnak arra várva, hogy szájukba sodorja a víz a
finom falatokat, akkor egy igazán kellemes napnak nézek elébe.
Szeletelt száraz kenyerem a zsákba helyeztem (majd a vízbe
raktam, hogy szívja meg magát, míg az etetőanyagot kicsit benedvesítem),
és magamra öltöttem „szexi” melles csizmám.
Mivel nem ismertem annyira az itteni mederviszonyokat,
kicsit besétáltam a vízbe, és magam előtt végigtapogattam a merítő nyéllel az
aljzatot, nehogy egy hirtelen törés esetén magával vigyen a sodrás, és komoly,
akár tragikus kimenetelű horgászat legyen a gyakorlásból. A fenék...
...szinte mindenhol ugyanolyannak tűnt, semmi olyat nem tapasztaltam, ami medertörésre vagy bukkanóra, gödörre utalt volna.
...szinte mindenhol ugyanolyannak tűnt, semmi olyat nem tapasztaltam, ami medertörésre vagy bukkanóra, gödörre utalt volna.
Szárazra érve leraktam a kopogtatáshoz használt nyelet, és
kézbe vettem a már jól megnedvesedett kenyérzsákom, majd irány vissza a
hullámok közé, azt lesve, nem jön-e hajó. Miért néztem körbe? Ha egy nagyobb
hajó jönne, akkor kint várnám meg az elmenetelét, mert nem egyszer jártunk úgy,
hogy míg a luxusjacht vagy üdülőmonstrum méretén, kinézetén csodálkoztunk,
addig észre sem vettük, hogy nagyon sok víz eltűnt előlünk, és csak akkor
eszméltünk fel (későn), mikor nagy hullámokkal jött vissza a „cunami”, majdnem
bokáig-tédig érő vízmagassággal lepett meg minket. Ilyenkor aztán jött a
kapkodás, és a Dunából szedhettük össze horgászeszközeinket, figyelmetlenségünk
okán.
Szóval hajó nincs, irány a Duna! Már majdnem mellkasomig ért
a folyam felső szintje, ahol megálltam, és innen dobtam zsákom a mélybe. Hátra
arc, séta a partra, mert sok volt még a teendő.
Nem akartam tömegközlekedéssel a már előre nedvesített
(ezzel súlyossá tett), sárgás etetőanyagot cipelni, ezért itt a parton kevertem
azt készre. Tovább tuningoltam főtt búzával és dobozos kukoricával, majd
nehezítésnek pár marék sóderral, amit a parton szedtem.
Botom gyűrűin hamar átfűztem tizenhatos damilom, ezt
követően áthúztam a 2 grammos úszót, végül a mini forgó következett. Ennek
másik fülébe tizennégyes kanócra egy kicsi horog kötése következett. Végezetül
nem maradt más hátra, mint a reménybeli kapásaimat jól mutató piros antennás
szép úszót kisúlyozni.
A zsák már javában a sodrásban állt, az etetésre
(gombócozásra szánt) kaja készen lett, ahogy a szerelék is. Jöhetett hát mindazon
mozdulatok gyakorlása, amiket barátaim igyekeztek belém sulykolni.
Csonti a horogra, felkapó kar átfordít, bot belendít, és
hagytam, hogy a szerelékem a bója felett szépen a víztetőn kifeküdjön, majd a
mélybe ereszkedjen (így mire a bójához ér, már teljesen beáll, és reményeim
szerint a zsáknál gyülekező paducok kapásait időben közvetíteni tudja). Botom
spiccét a magasba emelve engedtem a damilt leperegni a dobról úgy, hogy ne
akadjak fel a zsák helyét jelző palackon. Amint ezen túljutott a kis piros
antenna, hagytam, hogy a sodrás uralja a helyzetet, miközben én kontroll alatt
tartottam a szerelékem mozgását. Hol folyamatosan sodortatva, néhol pedig
kicsit meg-megállítva azt, hogy felkeltsem az erre kóborló halak figyelmét.
Nagyon jó érzés volt a vízben állva úsztatni szerelékem,
miközben testemre feszült melles csizmám. Ez utóbbi viselet még szokatlan volt,
de talán az előnyének mondható, hogy a nyári melegben jól lehűsítette a lábam.
Lassan több, mint fél órája úsztattam, de semmi kapást nem
tudtam kicsikarni, ezért a partra igyekeztem pár gombóc etetőanyagért, amit
aztán a bójához dobtam, hátha ez lendít valamit az eseményeken. Újra a
hullámokba vetettem úszóm, de már nehezebb volt az etetésen tartani, mert a
felerősödő szél nem nekem kedvezett. Olyan érzésem volt, mint amikor az ember a
bringára ül, és ha fújni kezd a szél, az csakis szemből fúj, bármerre is tarts.
Újabb fél órát könyvelhettem el kapás nélkül, mikor
képzeletben vakarni kezdtem a fejem, és igyekeztem visszaemlékezni azokra a
pillanatokra, mikor barátaim mutatták a trükköket. A felmerülő problémákra
nehéz volt kikeresnem a helyesnek vélt megoldásokat, mert annyi új információt
kellett akkor megjegyeznem, hogy talán a legjobb lett volna akkor felvenni a
beszélgetést magnóra, diktafonra, és most vissza tudnám hallgatni. Ennek
hiányában a „most légy okos, Domokos” mondóka jutott csak eszembe. Ha az erős a
szél miatt nem tudom az etetési sávon tartani a szerelékem, akkor felrakok egy
nagyobb úszót, és a botot is másképp igyekszem majd tartani. Ennyi. Megy ez
egyedül is.
Már vissza is tértem a vízbe, és túl voltam bő félórányi
úsztatáson, ám továbbra sem tudtam kapást kicsikarni. Még a halak mozgását se
láttam sehol. Hát igen, most jönne jól az évek és a rutin, mert nem olyan
egyszerű az úsztatós módi, mint azt sokan hiszik (vagy csak én szerettem
volna). Azon agyaltam, hogy míg kitalálok valami új stratégiát, addig kimegyek
a partra és eszek valamit, hátha…
Tudtam, hiányzik valami, hogy működjön a dolog, de
gondoltam, ameddig a szendvicsemet megeszem, bedobom a feederbotom szerelékét a
bójához, hogy megnézzem, mi újság. Így hát kényelmesen hátra támaszkodtam,
élveztem a napsütést, és két harapás között folyamatosan azon járt az eszem,
mit nem csinálok jól.
Alig telt el pár perc, erős kapásra lettem figyelmes,
amit alig tudtam felfogni, annyira el voltam merülve gondolataim közt, de
annyira jól látható volt a botspicc mozgása, el nem lehetett téveszteni. Naná,
hogy bevágtam! Damilom megfeszült, lágy botom szép ívbe hajlott, miközben egyre
több damilt sikerült feltekertem orsóm dobjára, ennek köszönhetően rövid
fárasztás után partra terelhettem első halam, egy igazán szép és teljesen
egészséges, egy kiló feletti jászkeszeget.
Egyik szemem sírt, mert úsztatás
közben semmit nem fogtam, miközben a másik nevetett, mert legalább a kényelmes,
„fenekezős-kiülős” módszer eredményesnek bizonyult. A közös fotózás után halam
visszanyerte szabadságát, boldogan úszkálhatott tovább a Dunában.
Hamar botot cseréltem, és újra a vízbe gázoltam, mert abban
reménykedtem, hogy itt vannak a halak az etetésen. Jöhetett a szerelék
úsztatása, néha-néha megtartása, de fél óránál is hosszabb kínlódás alatt két
gébet sikerült csak fognom.
Hiába próbáltam menet közben a nehezékek
elhelyezkedésének változtatásával módosítani a szerelékem viselkedésén, a halak
részéről nem tapasztaltam semmi változást. Mérgemben dobtam a bója mellé újabb
három gombócot, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, mert nem adom fel. A friss
etetésre beálltak a snecik, de semmi más nem történt a következő, szinte teljes
egy órában sem.
Leszegett fejjel léptem ki a partra, mert nem tudtam, hogy
mi lehetett a gond. Botomat leraktam, majd ismét a fenekező pálcámért nyúltam.
Horgára három csontit húztam, és leültem a feeder mellé, hogy átgondoljam
(immár sokadjára), mi(ke)t ronthattam el, miért nem tudok halat fogni.
Az ólmok közötti távolságokat, az úszó méretét és az
eresztéket is módosítottam. A horogelőke hossza, a horog mérete is szinte
teljesen megegyezett mind a két verzió esetén. Úsztatás közben engedtem, de
néha vissza is tartottam a szerelékem, mégse vezetett sikerre. Valami mégse
stimmelt.
Miközben a hiba okait kerestem, botom spicce jelezte,
érdeklődés mutatkozik a csontik iránt. A határozott kapást megvártam, majd ezt
követően egy hirtelen mozdulattal felemeltem botom, hogy egy igazi (de
ideiglenes) piercinget adjak halamnak, míg partra terelem. Nagy küzdelem nem
volt köztünk, ami persze érthető volt, elvégre alig haladta meg tenyerem
méretét fogásom.
Gyors fotózást követően ezt a leánykoncért is visszaengedtem a
gyakran kiszámíthatatlan, szeszélyes vén folyóba, részben azért, mert védett,
másrészt nem eszem halat.
Lassan rám sötétedett, ideje volt pakolni. De előtte lássuk,
mi maradt a zsákban, elvégre végig bent hevert a sodrásban. Miután partra
vonszoltam, szembesültem az egyik problémával, ami kicsit megmagyarázhatja,
miért nem működött jól a gyakorlásom. A zsákban szinte hiánytalanul benne volt
az összes vizes kenyér, amit a horgászat elején beleraktam. Na, ez komoly hiba.
Ezek szerint ott nem volt megfelelő a sodrás, így nem tudta a szütyőből
folyamatosan kimosni, és etetni a halakat, de az is lehet, hogy a kenyér
minősége se volt az igazi.
Az ilyen horgászatokból is lehet tanulni, sőt kell
is, mert elég hosszú és rögös út áll még előttem, mire magamba szívok egy kis
morzsányi tudást, és eljutok oda, hogy kapásokat vagy élményekben gazdag
úsztatós pecákat éljek meg a vízparton.
Keresni kell az összes olyan alkalmat,
mikor barátok tanítanak erre a remek és élvezetes horgász módszerre, esetleg a
médiában utána olvasni, erről szóló videókat nézni, vagy egyedül tovább
gyakorolni, gyakorolni és gyakorolni. A mai sikertelenség se szegte kedvem e
módszertől, mert nagyon megszerettem, valósággal megszállottja lettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mi a véleményed a cikkemről?